Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 24 találat lapozás: 1-24

Névmutató: Jenei Tamás

1990. február 14.

Dokumentumot közölt a Romániai Magyar Szó, Király Károly Erdélyi Kálmán álnéven adott helyzetképet az elnyomott erdélyi magyarság helyzetéről 1981 márciusában. Példákkal mutatta be a nehéz helyzetet. A katonaköteles fiatalok lépten-nyomon a nemzeti diszkrimináció számtalan formájába ütköznek: nem használhatják egymás közt sem anyanyelvüket, nem írhatnak levelet magyarul, a magyar fiatalokat román vidékre viszik a katonaság idejére. A magyar végzős orvosokat, tanárokat Moldvába, Olténiába, román vidékre helyezik. A román tannyelvű osztályokba kényszerített magyar tanulók egymás között sem beszélhetnek magyarul. Nagyváradon az új igazgató megfenyítette a személyzetist: az üzemben nem lehet több magyar mint román. Sürgősen hozatni kell román munkásokat. Nagyváradra az utóbbi évtizedekben 25 ezer románt telepítettek be. Ugyanez történt Marosvásárhelyen Magyar városokban /Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda/ egész utcákat, főtereket, magyarlakta negyedeket bontottak le. Helyükbe tömbházakat húztak fel és románokat költöztettek be. Az 1977-es népszámlálásnál minden kérdésnek volt kódszáma, kivéve a nemzeti hovatartozás rubrikáját. Vegyes házasságok esetében nem írták magyarnak a családtagokat. Romániában a 2 milliós cigányságból 260 ezret ismertek el, a többit beírták románnak. A több mint 2 milliós magyarság a népszámlálás szerint 1,7 millió fő, hasonló a helyzet a többi nemzetiségnél is. A népszámlálás kérdőívet Bukarestbe szállították, az adatokat onnan közölték a helyi szervekkel. Nagysármáson például 1200 magyart tartanak nyilván. A református egyház nyilvántartásában 2300 magyar szerepel. Önkényesen tehát ennél a településnél 1100 magyart megfosztottak nemzetiségétől. Emiatt nincs magyar iskola Nagysármáson, de a környéken sem. 1980-ban a magyar tanulók 50 százaléka kénytelen román nyelven folytatni tanulmányait. A líceumi tanulóknak csak 30 %-a tanulhat anyanyelvén, noha például Marosvásárhely lakóinak 70 %-a magyar. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban az 1980/81-es tanévben 70 magyar IX. osztályba felvételizett tanulót áttettek a román osztályokba, mondván, csak két magyar osztály indulhat, noha 4 osztályra való tanuló sikeresen felvételizett. 1945 óta 1,5 millió románt hoztak be Erdélybe. Van sok megalkuvó magyar vezető, például Hajdu Győző, az Igaz Szó folyóirat főszerkesztője. A magyarság több "képviselője", mint Gere Mihai, Fazekas Ludovic, a Kovászna megyei első titkár, Nagy Ferdinand, Szász Iosif, a Hargita megyei első titkár, Cseresznyés Béla, Korondi Stefan, Coppándi Sándor, Fejes Juliu, Furó Gyula, Hegedüs Béla funkcionáriusok, akik közül egyesek magyarul sem beszélnek, de mind karrierista nemzetárulók. Velük szemben van a többség, akik vállalják magyarságukat. Sokan vállalnak meghurcoltatást, lelki tortúrát /Zsuffa Kálmán sepsiszentgyörgyi lakos, Jenei Tamás bákói református lelkész, Király Károly és mások/, egyesek életüket is áldozták /Szikszai Jenő tanár/. Céltudatos kiállással sikerült kiharcolni egy-egy osztályt, Takács Lajos és Nagy Géza professzorok, Kovács Zoltán festőművész, Gáll Ernő szerkesztő, Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Benkő Samu, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Bálint Tibor írók a Központi Bizottsághoz címzett tiltakozó táviratokkal elérték, hogy a kolozsvári piarista, 400 éves múltra visszatekintő középiskolát ne számolják fel egészen. /Erdélyi Kálmán (Király Károly): Hangok és vészhangok Erdélyből. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 13., 14./

1993. november 18.

Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke Besztercén, a díjátadáskor üdvözölte a szórványban munkálkodóknak. A díjazás gondolatát Jenei Tamás, a Diaszpóra Alapítvány egyik alelnöke vetette fel, létrehozták a Czelder Márton- és Földes Károly-szórvábydíjat. A bizottság most életműveket jutalmazott. Dr. Csiha Tamás református püspök nyújtotta át a díjakat a 82 éves volt kérői, jelenleg nyugdíjasként Kisiklódon szolgálatot vállaló Bányai Ferenc lelkésznek és a 83 éves Péter Jenő volt somogyomi gondnoknak. - Beszterce-Naszód megye 26 református anyaegyháza közül 8-ban nincs lelkész. A megyében öt leányegyház van és 24 szórvány. Legtöbb szórványa Magyarnemegyének van, ahol nincs lelkész. /Guther M. Ilona: Poggyászukban gumicsizma. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./

1995. január 4.

A Romániai Magyar szó egész oldalt szentelt a Tőkés-ügynek. Közli Tőkés László A Securitate markában című állásfoglalását és három volt diáktársának nyilatkozatát. Tőkés László az 1994. dec. 28-i kolozsvári sajtóértekezletén tette közzé nyilatkozatát A Securitate markában címmel. Ebben elmondta, hogy az 1975-1989-es időszakban együttvéve mintegy másfél-két hónapot töltött a Securitate kihallgató irodáiban, az elkerülhetetlen bekísérések vagy elhurcolások nyomán parancsszóra írt "deklarációi" feltehetően többszáz oldalra rúgnak. "Kollaborálása" tehát folytonos meghurcoltatásban és üldöztetésben nyilvánult meg. A kihallgatásokon minden esetben pszichológiai vagy testi fenyegetettség kényszere alatt írta a nyilatkozatokat, határozottan visszautasítva a mások rovására történő bárminemű együttműködést, illetve terhelő vallomást. A Securitate hírhedt dossziéi minden valószínűség szerint száz meg százezer román állampolgár nyilatkozatait tartalmazzák. Tőkés László követeli egész szekus-dossziéja kiadatását. Követeli továbbá mindazon szekus tisztek felelősségre vonását, akik zaklatták, üldözték. A lapban olvasható három volt diáktársa /Ferencz László, Jenei Tamás, Vetési László/ Tőkés Lászlóhoz írt közös levele, melyben hitet tettek a püspök becsületessége mellett. Amit még 1975-ben elmondott a Securitaten /ezt közölte a Tinerama/, arról Tőkés László hamarosan tájékoztatta őket, a jelentés rájuk nézve semmiféle terhelő adatot nem tartalmazott. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 4./

1995. június 8.

Jún. 7-én és 8-án tartották meg Nagyváradon a Romániai Országos Lelkészértekezleti Szövetség Konferenciáját, melyet kétévente rendeznek meg. Megvitatták a református teológiai, lelkipásztori tevékenységgel összefüggő elméleti, gyakorlati, sőt nyelvészeti kérdéseket is. A püspökök beszámoltak egyházaik helyzetéről. /Romániai Magyar Szó (Bukarest),jún. 12./ Jenei Tamás, a kolozsvári Katekéta Intézet igazgatója, a Lelkészi Szövetség elnöke elmondta, hogy a konferencia célja a lelkészi közösség munkájának erősítése. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 14./

1998. november 18.

Nov. 14-én Kolozsváron, a kerekdombi református templomban adták át a Diaszpóra Alapítvány Czedler Márton- és Földes Károly-szórványdíjait. Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke elmondotta: idén immár hatodik alkalommal kerül sor e díjak kiosztására. Idén elsősorban az otthonteremtőket, a kicsikre, a fiatalokra figyelőket jutalmazták. Azokat, akik bentlakást, tábort, közösségi keretet tudtak teremteni a szórványban élő magyar fiatalok számára. Jenei Tamás, az alapítvány alelnöke a díj jelentőségét méltatta. A Földes Károly-díjat a magyarköblösi gondnok, a 75 éves Terebesi László vehette át, aki 1945-től gyülekezetének kántora. Az előző rendszer legsötétebb éveiben is tartotta falutársaiban a lelket, heti rendszerességgel istentisztelet volt a faluban. A Czedler Mártonról elnevezett díjjal Dobai László székelyudvarhelyi lelkészt jutalmazták. Szórványlelkészként hosszú évekig a Hunyad megyei hátszegi egyházközség szétszóródott magyarságát gyűjtötte össze. Geréb Zsolt teológiai professzor laudációjából azt is megtudtuk: 1990-ben pályázat útján foglalta el lelkészi állását a székelyföldi városban, ahol lázas munkába kezdett a református diákotthon megteremtéséért. A 4 emeletes, 120 férőhelyes bentlakás ma már számos, szórványból érkezett magyar gyerek számára jelent biztos menedéket az anyanyelv megóvásához és a református hit megtartásához, elmélyítéséhez. Díszoklevelet az anyanyelvi szórványtáborok szervezői kaptak: Tatár Mihályné Péterffy Irén nagykendi és Kabai Ferencné Hegyi Gitta szamosújvári tiszteletes asszony, valamint Lukácsi Szilamér erdőcsinádi lelkész. Kolozsvári teológusok részvételével evangelizációs hét rendezéséért a petrozsényi gyülekezet kapott emléklapot. /Díjak a szórványmagyarság támogatására. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

2000. augusztus 10.

Tőkés László püspök tavaly rágalmazásért beperelte Alison Mutlert, az Associated Press tudósítóját, aki szekuritátés ügynöknek nevezte a püspököt. A következő tárgyalást szept. 22-én tartják Bukarestben. A bíróság néhány napja elrendelte a püspök dossziéjának átvilágítását. Tőkés László a Krónikának nyilatkozott, kijelentve, szükségesnek tartja, hogy véget érjenek a tíz éve tartó vádaskodások. Az a körülmény aggasztó, hogy a Román Hírszerző Szolgálattól /SRI/ kell kikérni a dossziét. Az átvilágító bizottság elnöke azt nyilatkozta, hogy sok dossziét megsemmisítettek, az iratokat megcsonkították vagy éppenséggel kiegészítették. Tőkés Lászlót megvádolták már, hogy a CIA ügynöke, a 90-es évek elején megjelent Encyclopedia Britannica szerint pedig a KGB ügynöke. ″A híresztelések romboló hatása mérhetetlen.″ - mondta. - 1975-ben, hosszú sanyargatás után leíratták vele azt, hogy Kolozsvári László álnéven feljegyzéseket továbbít majd a Securitate részére. Ezt azonban nem írta alá és soha egyetlen jelentést sem készített. A fenti nyilatkozatát 1990-ben a Renasterea Banateana még aláírás nélkül közölte, 1994-ben a Tinemara viszont már aláírással, holott ő nem írta alá a nyilatkozatot. Az aláírást odahamisították. /Gazda Árpád: Mit rejt Tőkés László szekusdossziéja? = Krónika (Kolozsvár), aug. 10./ Tőkés László nyilatkozatához szólt hozzá Vetési László /Kolozsvár/ református lelkész. Elmondta, hogy a hetvenes évek elején a teológián összeállt néhány diák és megindították ellenállási mozgalmukat. Erről értesült a Securitate. Néhány alkalommal behívták a hallgatókat, de inkább csak figyelték tevékenységüket. Amikor elkezdődtek a kihallgatások, a hallgatók bajtársi fogadalmat tettek: mindegyikük elmondja, mit diktáltak neki, miről tudnak odabent. Ezt a fogadalmat mindnyájan betartották. A teológia elvégzése után egyenként behívatták őket, de új információt nem tudtak kiszedni belőlük. Nekik könnyebb dolguk volt, mert Tőkés László mindenről tájékoztatta őket. - Vetési László, Ferenc László és Jenei Tamás lelkészek néhány évvel ezelőtt már kiadtak egy nyilatkozatot, amelyben kiálltak Tőkés László püspök mellett, leszögezve, hogy a püspök nem volt besúgó. /Leopold Erika: Vetési László lelkész a királyhágómelléki püspök nyilatkozatáról. ″Mi is ellenálltunk a beszervezésnek.″ = Krónika (Kolozsvár), aug. 12./

2001. november 10.

A Diaszpóra Alapítvány november 14-én, szerdán rendezi meg szülőfalujában Mérában, Földes Károly mezőségi lelkész születésének 110. évfordulóján a Czedler Márton és a Földes Károly szórványdíjak átadási ünnepségét. A díjazott Erősdi Ferenc erzsébetvárosi lelkipásztor. Földes Károly, a Mezőség misszionáriusa és közművelődési felelőse címmel Kötő József, az EMKE elnöke és Vetési László tartanak előadást. Ezek után Jenei Tamás katekétikai előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke röviden ismerteti az esemény célját és a díjakat, Vetési László, az alapítvány elnöke pedig bemutatja és köszönti a díjazottakat. /Czedler Márton- és Földes Károly-díj átadása. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./

2002. október 21.

A Diaszpóra Alapítvány 10. alkalommal jutalmazza a szórványban fáradhatatlanul tevékenykedő reformátusok legkiemelkedőbb személyiségeit. A Gyergyószentmiklóson okt. 20-án megtartott ünnepi istentiszteleten igét Jenei Tamás, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke, a díjak alapítója hirdetett. Vetési László ismertette az idei díjazottakat. A Czelder-díjat Gecző András csíkfalvi tiszteletes betegsége miatt hitvese vette át. A Földes Károly-díjat Máthé Kálmán feketehalmi gondnoknak ítélték. /Szórványlelkészek kitüntetése. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 21./

2003. március 4.

Jenei Tamás lelkipásztor az Erdélyi Református Egyházkerület Belmissziói Intézetének igazgatója elmondta, hogy idén lesz tízéves az intézet. A Teológiai Intézet gyűjti a tudományos szakirodalmat, viszont bizonyos gyakorlati anyagokat senki nem gyűjtött. Jenei 1991-92-ben Svájcban tanult, ott látott hasonló jellegű intézetet, amit a katekézis támogatására hoztak létre, és ez adta az ötletet, hogy szükség van a segédanyag-gyűjteményre. A belmisszióhoz tartozik a gyermekekkel való foglalkozás, az iskolai és a gyülekezeti vallásoktatás, a vasárnapi iskolai szolgálat, de a nyári táborok, az ifjúsági, a nőszövetségi munka, a kórusmozgalom, a presbiter-továbbképzés is. A Belmissziói Intézet keretében létrehoztak egy 15 ezer kötetes könyvtárat. Újságcikk-gyűjteményük is van olyan témákról, amelyeket fel tudnak használni a gyülekezetépítésben. Tanácsadói szolgálatot is végeznek. A Belmissziói Intézet korábbi neve Katekétikai Intézet volt. /Fábián Tibor: Svájci tanulmányi évtől a központi állományig. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), márc. 4./

2003. október 6.

Tizenegyedik alkalommal szervezték meg a szórványdíjak átadását okt. 4-én a Kis-Szamos mente Tőki völgyében, a felsőtőki református szórványgyülekezet templomában. Az istentisztelet után adták át a Czelder Márton- és a Földes Károly-díjat. Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke röviden ismertette a díjakat. Mint mondotta, tíz évvel ezelőtt alapította a Diaszpóra Alapítvány a két díjat, hogy kitüntethessék azokat, akik a maguk közösségében mindent megtesznek az anyanyelv és a hit megmaradásáért, gyarapodásáért. Czelder Márton, a díj névadója, havasalföldi és regáti misszionárius volt a tizenkilencedik század második felében. Ő volt az, aki a Kárpátokon túli területeken először szervezett református gyülekezeteket. Földes Károly mezőségi tanító és igehirdető volt, aki egész életében vállalta a megmaradásért való harcot. A díjak idei kitüntetettjei Bíró Sándor tiszteletes és Czinege Sándor agrármérnök, felsőtőki egyházgondnok volt. Bíró Sándor az Esztényi Református Missziói Egyházközségben kezdte el lelkészi pályafutását, amelyhez a felsőtőki gyülekezet is tartozik. Az esztényi szolgálat után a gyergyószentmiklósi gyülekezethez került, amely szintén szórványgyülekezetnek számít Székelyföld katolikus vidékén. Szórványban való tevékenységéért, odaadó szolgálatáért Czelder Márton-díjjal tüntették ki. Czinege Sándor kicsiny egyházközségének - ma már csupán tizenhét lelkes - gondozásáért, önfeláldozó munkájáért kapta meg a Földes Károly-díjat. Jenei Tamás a Diaszpóra Alapítvány alelnöke, a díjak egyik alapítója hangsúlyozta: azokat tüntetik ki e nagy értékű díjakkal, akik részt vesznek az otthonteremtésben, s összekovácsolják a többieket is. Vetési László elmondta, hogy az idei díjkiosztási ünnepség rendhagyó volt. Első alkalommal választottak kis gyülekezetet a díjátadás helyszínéül, és ugyancsak először történik meg, hogy egy gondnokot saját gyülekezetében tüntessenek ki a Földes Károly díjjal. /Valkai Krisztina: Szórványdíjakat adtak át Felsőtőkön. Sokadalom az omladozó kis templomban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 6./

2004. november 19.

Nov. 18-án Kolozsváron, az Erdélyi Református Egyházkerület Király utcai püspöki székházában nyílt sajtónapot tartottak az ökumenizmus szellemében. A Somogyi Botond egyházkerületi sajtótitkár által szervezett találkozót az erdélyi történelmi magyar egyházak lapjainak első közös rendezvénye volt. Nincs pontos nyilvántartás valamennyi kis egyházi, főleg gyülekezeti lapról. Ötvös József missziói előadó ismertette az egyházkerület központi lapjait, időszakos kiadványait, a Református Szemlét, az Igehirdetőt, az Üzenetet, az Utat, a Református Családot, a Kistükröt, illetve több olyan egyházi lapot is, amelyek vagy nem jelennek már meg rendszeresen, vagy beolvadtak más lapokba. Szabó Mihály az egyházkerület internetes újságjainak, honlapjának rendszergazdája a korszerű technikára támaszkodó modern egyházi hírközlés kiépítéséről beszélt. A www.reformatus.ro honlap ma már átfogó képet nyújt az egyházkerület életéről, az elektromos postán továbbított Hírvivő pedig élő kapcsolatot jelent sok-sok lelkész, egyházközség és a kolozsvári szerkesztőség között. Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője a kolozsvári folyóirat történetét ismertette. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspök-helyettese, a Harangszó főszerkesztője az egyházi sajtó előtt álló gondokról értekezett. Jakabffy Tamás a Kolozsváron megjelenő unitárius és római katolikus lapokat ismertette, ezek többségét maga is szerkeszti. Remény van rá, hogy az Unitárius Közlöny januártól havilappá váljék. A Vasárnapról és a Keresztény Szóról szólva elmondta: a katolikus kiadványok terjesztése kissé hatékonyabban működik, azonban itt is sok a tennivaló. Dr. Juhász Tamás a Heidelbergi Káté friss kiadásáról szólt, Péter Miklós: A keresztyén egyház története című könyvét Kolumbán Vilmos teológiai tanársegéd méltatta, a Bibliaolvasó kalauz 2005 kiadványról Jenei Tamás református belmissziói előadó beszélt. /Makkay József: Ökumenikus sajtónap a sokszínű egyházi kiadványokról. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./

2005. szeptember 22.

Szeptember 20-án, vasárnap falutalálkozót, hálaadó istentisztelet tartottak Bácsiban. A Sztrigy menti faluról az írások már 1332-ben említést tesznek. Az 1940-es években a reformátusok 300 körül voltak, ma százan sincsenek. Az utóbbi 14 évben Bácsiban és a hozzátartozó Pusztakalánban 98 temetés és csak 24 keresztelés volt, miközben az anyanyelvű oktatás már az 1950-es években megszűnt. Tavaly az Illyés Közalapítvány, a helyi önkormányzat, Vas megye és a hívek segítségével sikerült teljesen felújítani a templomot. Jenei Tamás lelkipásztor, a kolozsvári püspökség belmissziói osztályának vezetője hirdetett igét. Megjelent Vetési László szórványügyi előadó is. /Hálaadó istentisztelet Bácsiban. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 22./

2007. február 20.

Február 17-én, szombaton ünnepelte négy éves születésnapját az Agnus Rádió Kolozsváron, a Báthory István Elméleti Líceum dísztermében. Adorjáni László, a rádió igazgatója köszöntötte a jelenlevőket. Jenei Tamás református lelkész elmondta, hogy a rádió kis csapatának egyedül, segítség nélkül kellett átverekednie magát a nehéz, kezdeti időszakon. /D. I. : Négyéves az Agnus rádió. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./

2007. október 20.

Október 16-án Kőhalomban a Diaszpóra Alapítvány fennállásának 15 éves évfordulóját ünnepelték. Az ünnepség Vetési Lászlónak, az alapítvány elnökének vetítettképes előadásával kezdődött. Ezt követően Jenei Tamás díjalapító, az Alapítvány alelnöke mondott beszédet. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Diaszpóra Alapítvány idén Czelder Márton-díjjal Gudor András gyulafehérvári lelkészt tüntette ki, aki több évtizedig Búzásbocsárdon és Alsókarácsonyfalván szolgált, és éveken át gondnoka volt az algyógyi szórványtáboroknak. A Földes Károly-díjat Szabó Endre ploiesti-i református gondnoknak ítélték oda, aki több évtizede hűségesen szolgálja a Kárpátokon kívüli szórványmagyarságot. /Sipos-Vízaknai Balázs: Tizenöt éves a Diaszpóra Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

2008. október 8.

Bensőséges ünnepségre gyűltek össze a hívek, érdeklődők és meghívottak a gyulafehérvári református gyülekezet templomában, Gudor András lelkész otthonában a szórványdíjak átadása alkalmából. Sok olyan lelkész van a szórványban, aki kemény közösségi munkával tölti el az életét. Figyelnünk kell rájuk! – emelte ki Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke. Jenei Tamás belmissziói előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke a Czelder Márton és Földes Károly szórványdíjak átadásának történetét ismertette. Idén tizenhatodik alkalommal került sor a díjak kiosztására, amit ezúttal Legendi Margit zalatnai presbiter asszony, Szilágyi Endre szászvárosi és Vass Árpád nyugalmazott mihályfalvi lelkészek vehettek át. /Gyulafehérvár. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./ Vass Árpád nyugalmazott mihályfalvi lelkész 1955-től volt a Szeben megyei mihályfalvi református gyülekezete lelkipásztora. Összesen 45 évet szolgált szórványközösségben, ezért érdemelte ki a Czelder Márton díjat. Szilágyi Endre nyugalmazott szászvárosi lelkész 1976 és 1999 között volt legtevékenyebb. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a műemléktemplom tetőszerkezetének megjavítása, a kápolna és a kántori lakás, valamint a parókia rendbehozatala is. Majdnem félévszázados tevékenységéért vehette át a Czelder Márton díjat. Gudor András gyulafehérvári lelkész a megjelenteknek bemutatta a bennlakásként működő épületet, ahonnan naponta 20 óvodás indul a Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum óvodájába. Ez is szórványmisszió, méghozzá ökumenikus szellemben. /Lelkészek a szórványközösség szolgálatában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./ Gudor Botond magyarigeni lelkész Legendi Margitról szóló laudációjában az érchegység magyar világát elevenítette fel. Említette a zalatnai születésű Nagyajtai Terézt, aki a nemzet jelmeztervezőjeként Bánk Bánt és Tamási műveit látta el jelmezzel, Szentkirályi Zsigmond zalatnai írót, bányamérnököt, Lámfalussy Sándor zalatnai erdőmérnököt és Knop Vencelt, a kőfaragó iskola tanárát, Lukács Béla miniszterről, Ferenczi Sándor régészről, Gruzda János pap-festőről. Maanapság pedig az ide érkezők megkérdezik, élnek még itt magyarok? Legendi Margit presbiter asszony Zalatnán parókiát javított, emlékmű állítását vitte sikerre, hét éve látás nélkül jár a templomba, költői délutánokat szervez. Végvári teljesítmény mindez. /Végvári teljesítmény Zalatnán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./

2010. december 24.

Rendezvénymagyarság helyett működéstámogatásra van szükség - interjú Vetési Lászlóval
„Nemcsak a válság nyomta rá a bélyegét a munkánkra, az anyagi támogatásra, hanem érződik a politikai polarizálódás is. Nagy tanácstalanság van a szórványban a politikai csoportokat illetően, hisz mindenki szeretné valamilyen formában a zászlajára tűzni ezt a kérdést. Az anyagi támogatást sürgősen konkretizálni kell az új magyar kormánnyal.” - beszélgetés Vetési László református lelkésszel, szórványügyi előadóval. (Vetési László. Református lelkész, egyházi író, szórványkutató, szociográfus. 1953. december 26-án született Székelyudvarhelyen.
1976-ban végzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. 1976–1983 között Bürkösön, majd a kolozsvári Pata utcai gyülekezetben teljesített lelkipásztori szolgálatot.
1983–1990 között az Erdélyi Református Egyházkerület kiadói szerkesztője, majd 1990-től szórványügyi előadó, az egyházkerület Szórványgondozó Szolgálatának vezetője.
1990–1992 között a Felebarát című szórványlap szerkesztője, 1996-tól szerkeszti az Üzenet Levél című szórványlap mellékletét.
Rendszeresen jelennek meg cikkei, tanulmányai, szórványelemzései a hazai és magyarországi sajtóban, több tanulmánykötet szerzője.
Jenei Tamással együtt a Czedler Márton és Földes Károly Szórványdíj alapítója.
Munkatársaival a romániai szórványmagyarság statisztikai felmérésének, a művelődés- és oktatástervezésnek, a nyelvi, etnikai és vallási rehabilitációs program stratégiai tervének a kidolgozója.
Munkásságát számos díjjal ismerték el, 2005-ben Bethlen Gábor-, 2009-ben Kemény Zsigmond-díjat kapott.)
Székelyudvarhelyen, tömbmagyar vidéken született. Hogyan irányult a figyelme a szórványra? – A végzős segédlelkész oda megy, ahova kihelyezik. Volt abban szándékosság is, hogy Szeben megyébe kerültem, a teológián egyházpolitikai világmegváltó szándékaink voltak Tőkés Lászlóval és még néhány kollégával. Ennek része volt, hogy egy megyében maradjunk, és közösen tegyünk valamit. Így kerültem Bürkösre, egy Szeben megye közepén fekvő elszigetelt településre, ahol 30–40 kilométerre vannak a legközelebbi magyar szomszédok. Bürkös tárháza volt valamennyi, egész Erdélyre jellemző szórványproblémának.
– Melyek voltak ezek a problémák?
– Először is a kisközösség túlélési küzdelme. Ha egy hagyományos közösség elszigetelt, kialakít védekezőtechnikákat, néhány tekintélyelvű emberre, általában a lelkészre vagy az egyházi vezetőségre építi a fennmaradását. Bürkösön volt egy keménykezű gondnok, aki a házassági tanácsadásig elmenően mindenbe beleszólt. Például segítettük a fiatalokat magyar házasságokat kötni. Bürkösön 1971-ben volt az első magyar–román vegyes házasság. A család, a falu irányította, hova kell menni lányért, fiúért. Ezenkívül léteztek egyéb immunizációs technikák is, de volt még Bürkösnek egy egyedülálló érdekessége, ami felkeltette az érdeklődésemet a kérdés iránt. Három-négy hónap után rájöttem, hogy a híveim 50 százaléka német eredetű, a magyarság asszimilálta a szászokat. Nagyon kedves idők voltak, nehéz idők, de épületesek. Az ember egy életre lökést kapott, hogy mit kell tennie. Egy székelyföldi meg különösen, hiszen alapvető együttélési formákat kellett megtanulnom.
– Az ottani tapasztalatok késztették arra, hogy létrehozza a szórvánnyal foglalkozó Diaszpóra Alapítványt? – A 70-es évek végétől a 80-as évek végéig, amíg Kolozsváron voltam, illetve a püspökségen dolgoztam kiadói szerkesztőként, nem volt törés. Nemcsak a bürkösi évekhez való hűségből jártam vissza és gyűjtöttem adatokat, már akkor rendszeresen jártam a vidéket, elsősorban a Mezőséget. Tudatosan készültem arra, hogy pontosan át kell látni, mi a helyzet, mit kell tenni, miben segíthetünk a tanítóknak, a lelkipásztoroknak. Ez persze nem volt könnyű, hiszen tevékenységünk a hatóságok figyelmébe került. De ’89 tettre készen talált, és tudtuk: itt az idő. Nagyon korán kezdtük az alapítványi munkát, 1991-ben már elhangzott az óhaj, hogy be kellene jegyezni egy ilyen szervezetet, és ’92-ben sikerült is. Nagyon sok területen kezdtük el a munkát, elsősorban teológusokkal és vidéken szolgáló lelkészekkel. Lassan eljutottunk oda, hogy információs és tanácsadói központként a szakmai tanácsadás, kapcsolattartás, közösségépítés, értelmiségre való vigyázás, oktatástervezés minden területét megpróbáljuk átlátni. A legkisebb közösségek meglátogatásától kezdve az egyházak vezetőségének, az RMDSZ-nek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak szóló tanácsadáson át eljutottunk a magyar kormány legmagasabb szintű tanácsadásáig, beleértve a Sólyom László volt államfőnél lezajlott szakmai találkozók rendkívül nagy visszhangot kiváltott szórványprogramját és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának szórványprogramját. Ezt a hatalmas skálát a közösségében utolsónak maradt magyartól a Magyar Köztársaság elnökéig megpróbáljuk becsületesen lefedni.
– Mit céloznak ezek a szórványstratégiák? – A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma a maga szórványstratégiáját ez év februárjában letette az asztalra. Hogy mi lesz a testülettel a továbbiakban, még nem kristályosodott ki. Ez egy általános, elvi megközelítés a Kárpát-medence, az őshonos magyarság és a diaszpóra magyarsága szemszögéből. Ehhez kell megvalósíthatósági tanulmányt, részletes tervet készíteni. A másik, amit a Nemzetiségi és Civil Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkárság Répás Zsuzsanna vezetésével akar folytatni és kibontakoztatni, hogy ne csak a cselekvési terv legyen benne, hanem a hozzá tartozó összes eszköz-, intézmény- és lépésterv. Ezt az elkövetkezőkben kell elkészíteni. Várjuk, ki kap megbízatást erre.
– Mennyire segítik az önök munkáját a hatóságok, a politikai pártok? – Nemcsak a válság nyomta rá a bélyegét a munkánkra, az anyagi támogatásra, hanem érződik a politikai polarizálódás is. Nagy tanácstalanság van a szórványban a politikai csoportokat illetően, hisz mindenki szeretné valamilyen formában a zászlajára tűzni ezt a kérdést. Az anyagi támogatást sürgősen konkretizálni kell az új magyar kormánnyal. Mi csak ennek függvényében tudunk dolgozni, hiszen a nagy titkunk a vidékkel való kapcsolattartás. Nálunk a heti 600–700 kilométeres út fontos, hiszen pontosan át kell látnunk a helyzetet. Ha épül egy bentlakás, oda évente háromszor ki kell menni, megnézni, hogy állnak, mennyi pénzre van szükségük. Alanyi jogon kellene fenntartani ezt az egész rendszert. Jelenleg az egyház állja az iroda költségeit, a Communitas Alapítvány a munkatársaink fizetését és az utazásokat, de várjuk a folytatást.
– Sokan azt várják, hogy a magyarországi kormányváltással fellendül a határon túli magyar intézmények ügye, vagy legalábbis a támogatásuk megoldódik. – Nagyon vártuk már, hogy a támogatáspolitikában az esetlegességeket, véletlenszerűségeket felváltsa valamilyenfajta rendteremtés. Én is készen állok bizonyos tervekkel. A gépemben van néhány elképzelés, sürgősségi program arra vonatkozóan, hogy melyek azok a területek, ahol haladéktalanul kell cselekedni. Ezek elsősorban szórványbeli intézmények fenntartására irányulnak. Nekem fixa ideám, hogy ha nem jutunk el a lokális társadalomig, akkor szimbolikus cselekvés folyik, egyfajta rendezvénymagyarság, rendezvény-élményteremtés. Márpedig az említett intézményeknek működniük kell, értem ezen az iskolát, a lelki gondozást, kellene falugondnok, meg kell oldani a néptanítók kérdését. Ha nem jutunk el a működéstámogatásig, nagy bajok lesznek. Sokan kérdezik, hogy januárban ki fogja kifizetni 25–30, szórványfeladatot ellátó erdélyi magyar intézmény gázszámláját. A bentlakások támogatására külön pénzt kell elkülöníteni, mert csak egy részük kapja meg a román állami támogatást, a másik része ügyeskedik, pályázik vagy könyörög, hogy fenn tudja tartani magát. Az egyik legfontosabb feladat az intézmények fenntartásának normatív rendszerbe történő helyezése. Utána pedig tovább kell lépni, hogy minél szélesebb rétegekhez jussunk el.
– Eddig milyen eredményeket sikerült elérni? – Munkánk eredményessége kétféle skálán mozog. Az egyik az indirekt szolgálat. A témát belőttük a köztudatba, leülepedett a társadalom különböző rétegeiben, és egy idő után észrevétlenül, közvetett módon erősítette azokat a civil kezdeményezéseket, amelyeket nem akarunk, és nem is szabadna a magunk dicsőségének feltüntetni. De közvetett módon hozzájárultunk ezek sikeréhez. A legújabb siker a megyeközi kapcsolatok kialakulása a szórvány- és székelyföldi megyék között. Megyei tanács megyei tanáccsal, iskola iskolával, önkormányzat önkormányzattal, művelődési egyesülettel közvetlenül tartja a kapcsolatot. A történet leglátványosabb része a romániai magyar szórványoktatási hálózat megszületése, fenntartása és a teljes stratégizálás. Mi, egyházi alapítványként, én lelkészként szaktanácsadói helyet kaptam különböző kuratóriumokban, ahol nemcsak pénzről döntenek, hanem stratégiákról is. Részem volt az RMDSZ szórványoktatási stratégiájának kidolgozásában, most készül az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szórványstratégiája. Abban, hogy ma Erdély legnagyobb része szórványoktatási szempontból lefedett, nekünk is komoly részünk van. Nem mindig közvetlenül, hanem például azzal, hogy animátori szerepet vállalunk: a helyi közösségeket mozgósítjuk, tanácsot adunk, pályázati pénzekhez juttatjuk. Ha van valami, amire az elmúlt húsz esztendőben elmondhatjuk, hogy sikertörténet, az éppen a legkritikusabb helyzetben lévő gyermekközösségek megszólítása. Ma már az erdélyi magyar gyerekek 70–80 százaléka számára biztosított az objektív feltétele annak, hogy anyanyelven tanuljon. Ezt fontos sikernek tartom. A lelkészek támogatása szintén siker, van 36 olyan református gyülekezet Erdélyben, amely kiemelt státusú missziói feladatot kapott. A civil szféra kialakulását, erősödését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel közösen segítjük. Emellett vannak a pályázati rendszerek. Az Illyés Közalapítvány még meg sem született, amikor a magyar kormánynak már volt egy grémiuma, amelyben a határon túli magyaroknak szánt pénzekről az érintettek döntöttek. Ennek már ’90 őszétől tagja voltam, és elkezdődött a civil építkezés. Úgy döntöttünk, hogy olyan kezdeményezések kellenek, amelyek mögött építkezés van, nem pedig egy nagy zsák, melyben eltűnik a pénz. Hogy legyen egy dévai Téglás Gábor-iskola, egy szamosújvári Kemény Zsigmond-iskolaközpont, egy szilágycsehi, tordai magyar iskola. Ezeket mind sikerként említhetem. A legnagyobb siker pedig az, hogy valamennyi érintett intézmény között meg tudtuk, és meg tudjuk találni a kommunikáció, a közvetítés lehetőségét. Nem a törésvonalakat keressük. Amikor tenni kell valamit, nem az a fontos, hogy ki mit képvisel, milyen vallású vagy politikai nézetű, hanem hogy a gyermeknek iskolába kell járnia. Mindig ez a magasabb rendű cél, amely révén felül tudunk emelkedni a konfliktusokon, közvetíteni tudunk intézmények, egyházak, civil szervezetek, politikai alakulatok között.
– Az intézmények támogatásán kívül felméréseket is készítenek a szórványban élő magyar gyerekekről. Miről árulkodnak ezek a kutatások? – Most fejeztük be a Mezőség gyermekjegyzékét, közel 40 település gyermeklétszámát mértük fel, a csecsemőtől a 14 évesig. Ez azért fontos, mert vannak még hiányosságok. Sorolhatnám, hogy oktatási szempontból melyek az elmúlt évek nagy fájdalmai: a nagysármási iskolaközpont kiépítését nem tudtuk megoldani, a mezőbándit sem. Ezek nagy lélekszámú magyar közösségek, amelynek a vonzásereje földrajzilag, demográfiailag és gazdaságilag adott, és ide be kell hozni a környék gyermekeit. Ez volt az egyik nagy adatgyűjtő munkánk. A probléma az, hogy a megvalósítás már nincs teljes egészében a mi kezünkben. A helyi közösségeket kellene úgy mozgósítani, ösztönözni, hogy ők maguk érezzék szükségét, hozzák létre ezeket az intézményeket. Kutatásaink nem elméleti jellegűek, ez cselekvéstervezés. Stratégiákhoz gyűjtünk adatokat, amelyekből könnyen kibontható, hogy a következő lépést hol és hogyan kell megtenni. Ugyanez vonatkozik egy másik munkánkra is. Ez a Holt-tenger elnevezésű dokumentációs program olyan területekről, ahol vagy nagyon kevesen vagyunk, vagy már egyáltalán, de még maradt valami utánunk. Jelenlegi adataink szerint legalább 500 olyan település van Erdélyben, ahol valamilyen formában jelen volt a magyarság az elmúlt 150 esztendőben, és eléri az ezret a veszélyeztetett települések száma. Ide muszáj kimenni, megkeresni az utolsó magyart, lefényképezni az utolsó kastélyt, parasztházat, a temetőket, mert ezzel befejeződik a magyarság jelenléte azokon a településeken. És ennek az emlékezete is. Ez nagyon nagy feladat. Most már körülbelül 90 százalékban elvégeztük ezt a munkát Fehér megyében, 70–80 százalékban Hunyad megyében, Kolozs és Beszterce megye is viszonylag jó szakaszban van. Nemcsak a magyar településeket keressük fel, hanem a vonzáskörzetükben lévő román falvakat is, mert nagy a kölcsönhatás. S még mindig találunk nemesi temetőt, udvarházat, amelyet senki nem tart nyilván. Ez nagyon lesújtó. Erre szoktuk mondani, hogy az utolsó utáni percben vagyunk. Ha ezt most nem készítjük el, rögzíthetetlenek lesznek ezek az emlékek. Hihetetlen mennyiségben és ütemben pusztulnak el ezek, tűnnek el az emberek. Idén, egyetlen év alatt öt településen halt meg az utolsó magyar: három Kolozs megyében, egy Fehér és egy Hunyad megyében. Ez szomorú szám.
– Azáltal, hogy foglalkoznak a szórvánnyal, hogy létrejönnek a különböző intézmények, mennyi esély van arra, hogy a következő húsz évben másként alakul az erdélyi magyarság számaránya, mint az elmúlt húsz évben? – Ez a legnagyobb kérdés, amelyet feltettünk, felteszünk a témában. Nemcsak, hogy mi az értelme, hanem hogy milyen hatékonyságot mutathatnak fel ezek az intézmények. Szerencsére nem lehet mérni, és nem is méricskélünk, léteznek kőkemény elvárások. Ha építünk egy intézményt, annak hatékonyságát ki kell jelölni, mert milliókba, milliárdokba kerül. Nem lehet csak álmodni, hogy majd csak lesz belőle valami. Minden intézmény egyaránt beszél sikerekről és kudarcokról. Megmentett gyerekekről, hisz egy intézménynek nagyon nagy a hozzájárulása a magyarság régióban való fennmaradásához. Ez bizonyítható, Böjte Csabát emlegetjük a legtöbbet. Ha nem lenne Csaba atya, a gyermekek többsége bizonyosan elveszne. Nincs választás, átmenet, vagy megmentjük a gyereket, vagy az utcára kerül, elvész. És nemcsak az anyanyelv szempontjából, bizonyos helyzetekben ugyanis ez a legkisebb probléma, hanem az, hogy emberileg nem tudja sem a család, sem a közösség biztosítani számára a megmaradást. Ilyen értelemben ezek egzisztenciális intézmények, és ezt a feladatot 70–80 százalékban el is látják. A gyerekek közösséget kapnak, olyan nyelvi, emberi, hitbéli töltést, ami felvértezi őket a további életükre.
– Beszélt a kudarcokról is. Említene néhányat? – A legnagyobb problémája a szórványkérdésnek Erdélyben és a Kárpát-medencében is a nagyváros. Nem jutottunk el, nem tudunk eljutni a nagyváros magyarságának mélyebb rétegeihez, ahol a legnagyobb szükség volna a család, a gyermekek megszólítására. Tipikus példa erre Kolozsvár, Nagybánya, Brassó, Temesvár, Szeben. De közülük is Kolozsvár, ahol létezik az elit réteg, amely magyar nyelvi burokban él, magyar iskolába jár, magyar intézményekben dolgozik, másrészt létezik a periféria, amit általánosan Monostor negyednek szoktunk nevezni. Ahol a kolozsvári magyarság egyharmada marginalizálódik abból a nyelvi közegből, amelyből érkezett, vagy amelyben valamikor élt. A monostori magyarokhoz nem találtuk meg a bejáratot. Úgy élik le az életüket ugyanazon a Kolozsváron, több egyetem, magyar középiskola, szerkesztőség árnyékában, hogy semmilyen magyar közösségi élményben nincs részük. Többségi médiát fogyasztanak, vegyes környezetben barátkoznak, vegyes házasságban élnek, a gyerekük „băiat de cartier”, utcagyerek lesz. S ez vonatkozik minden erdélyi nagyvárosra. Itt vannak a nagy kudarcélmények. Nagyon kétséges, hogy ezt a kérdést hogyan lehetne kezelni. Ha valami fontos, az az, hogy megkeressük a nagyvárosi szórvány megszólításának módozatait.
– Karácsonyi ajándékprogramot is működtetnek. Ez miből áll? – Tizenvalahány éve a kapott támogatásokból hátrányos helyzetű településekre viszünk karácsonyi ajándékokat, ahol a gyülekezetnek erre nem futja. Ezzel egy kis ünnepet is viszünk az embereknek, akik ott élnek a többség tengerében, nincsenek közösségi, nyelvi élményeik, szociális problémákkal, magánnyal küszködnek. Voltak idők, amikor 1500–2000 csomaggal mentünk ki, ez a szám visszaesett 60–80-ra, de ezekkel is végigjárjuk Erdélyt, mert tartozunk egymásnak egy kis karácsonnyal.
– Ha már a karácsonynál tartunk: mi volt a legkedvesebb karácsonyi élménye? – Sok kedves karácsonyi élményben volt részem, hisz mi nem irodalelkészek vagyunk, hanem minden ünnepen szolgálunk, főleg olyan gyülekezetekben, ahol nincs lelkész. Vidékre feltétlenül ki kell menni, és mikor megy ki oda az ember? Amikor az örömet személyesen is kiviheti: karácsonykor. Az egyik legérdekesebb élményem egy Kolozsvártól nem messze található kicsi faluhoz kötődik, ahol az utolsó magyar él szerény körülmények között, Miki bácsi. Ő úgy fogalmazott: „Itt már egyedül én vagyok a gyülekezet”. Amikor karácsony előtt kimentünk, láttuk, hogy Miki bácsi háza előtt vágják a fát a szomszéd románok, az asszonyok a putriban takarítanak, karácsonyfát díszítenek, a szomszéd boltosné pedig töltött káposztát készít, hogy Miki bácsinak is legyen karácsonya. Nem kérdeztem meg, miért, nem lehet ilyet kérdezni, de így fogalmazott: „Ce să facem, Miki bácsi e al nost!” (Mit tegyünk, Miki bácsi a miénk!). Ez azt jelenti, hogy az egész közösség magáénak érzi a Miki bácsi sorsát. Érzi, hogy valamivel hozzá kell járulnia ahhoz, hogy neki is jusson szeretet, figyelmesség. Hihetetlen energiák vannak az emberekben, és nemcsak karácsonykor. És ez nemcsak erre az ormányi esetre vonatkozik. Annyi szeretetet soha senkitől nem kaptunk, mint a szórványban élő magyaroktól és románoktól egyaránt. Mindig kapunk simogató szót, bátorítást, hogy érdemes szeretetben élni.
– A fogyasztói társadalomban egyre inkább átértékelődik Jézus születésének ünnepe, a lelkiek helyett az anyagiakra tevődik a hangsúly. Ön hogyan érzékeli ezt? – A szórványban megőrizték a hagyományos ünneplési formát. Ha kimegyek a Mezőségre szolgálni, most is megérem, hogy a gyülekezeti tag a parókia előtt leveri a havat a cipőjéről és kántál, csak utána lépi át a küszöböt. És karácsony hajnalán a betlehemezők háromszor-négyszer is felköltenek. Itt a hagyományos karácsony még mindig él, alig érte el a szupermarketek vásárlási szele. Falusi környezetben tartalmasabb az ünnep. Persze, a nagyvárosi szórványban ez a fajta karácsony nem ismerős, de falun még mindig erőteljesen él a hagyományos karácsonyozás a maga minden szépségével együtt.
Pap Melinda, Krónika (Kolozsvár)

2012. október 20.

Földes Károly-szórványdíjjal tüntették ki a Népújság szerkesztőjét, Bodolai Gyöngyit
Földes Károly a kalotaszegi Mérában született 1891-ben (meghalt Szatmárnémetiben 1968-ban). Tanítói oklevelet szerzett, az első világháborút követően orosz fogságba került, ahonnan 1921-ben szabadult. Mivel nem tette le a román állami esküt, tanítói hivatását nem gyakorolhatta. 1923-ban ún. lévita lelkészi képesítést nyert, rövid ideig a nyárádmenti Teremiújfaluban szolgált, majd 1927-40 között a mezőségi szórványokban. Ott írta 1934-ben Jajszó a pusztuló szórványokról című kiáltványát, amely első nagy, megrázó híradás volt az apadó magyar szórványokról.
1992 októberében Jenei Tamás petrozsényi református lelkipásztor levélben javasolta és kérte szórványdíj létrehozását és odaítélését olyan lelkipásztoroknak és nem lelkipásztoroknak, akik a végeken teljesítenek szolgálatot, és fölvállalják az apadó magyar református közösségek megtartásáért vívott küzdelmet. Ennek alapján alapították meg és osztották ki először 1993-ban a Czelder Márton- szórványdíjat Bányai Ferenc kérői lelkipásztornak és a Földes Károly-oklevelet Péter Jenő somogyomi gondnoknak. Az alapító Jenei Tamás húszéves visszatekintésében megállapította: "nagy dolog, hogy ez a díj húsz évet megélt, közben egy családdá formálódott ez a közösség. (…) Nincs isten háta mögötti hely, s ezzel a hittel szépen lehet szolgálni a szórványban is".
Távolról és szomszéd falvakból, szórványból és Kolozsvárról érkezett vendégek ültek együtt a helybéliekkel a tele templomban egy hétköznap délelőttön, mert a jubileumi díjkiosztásnak helyet adó Malozsa-völgyi falu, Istvánháza érezte, ünnep ez a találkozás. A Czelder Márton-díjjal kitüntetett Ady István magyarfülpösi lelkipásztor szolgált. Ady István lelkipásztor vezetésével a Mezőség széli Magyarfülpösön egy évtizeddel ezelőtt egy olyan szórványotthont létesítettek és működtetnek ma is, ahol számtalan magyar gyermeknek teremtettek lehetőséget anyanyelven való tanuláshoz, főleg olyan falvakból, ahol már egyáltalán nincs magyar iskola (Görgényszentimre, Unoka, Septér, Komlód).
A nem lelkipásztoroknak alapított Földes Károly- szórványdíjat Bodolai Gyöngyi újságírónak ítélték oda. Húsz év alatt először történik meg, hogy mind a két díjazott Maros megyei. Szórványosodó időben élünk, és az elöregedő vagy apadó falvakban már csak iskola vagy templom marad anyanyelv-kapaszkodónak. Bodolai Gyöngyi a megyei napilap újságírójaként találkozott Kövesdi Kiss Ferenccel, aki a mezőségi magyar szórványok felkeresőjeként útitársnak kérte fel, és az egykori magyar–francia szakos tanárnő "beleszerelmesedett" a sáros, pocsolyás mezőségi világba, járta/járja a kopár dombok mögé rejtőzött, még magyar közösségeket. Szórványokról szóló riportjait a kolozsvári Világhírnév Kiadó Fehér Hollók sorozata jelentette meg az elmúlt évben, és a magyar szórványokról szóló könyv azóta – másfél év alatt – még két kiadást megért, jelezve fontosságát és szükségességét.
Az istvánházi református templomban tartott díjkiosztó ünnepségre meghívták a húsz év alatt szórványmunkájukért kitüntetetteket. Így találkozott egy hétköznap délelőtti ünnepi istentisztelet keretében az istvánházi gyülekezet regáti és kolozsvári, mezőségi és székelyföldi emberekkel, akik valamit tettek és tesznek apadó, szórványosodó magyarságunk érdekében. Húsz év alatt kitüntetett 45 személy közül 11 már nem él.
Az ünnepség végén Vetési László szórványügyi előadó levetítette a húsz díjkiosztáson megörökített képeket. Jó volt látni és felismerni a Mezőség apostolának titulált néhai Herman János nagysármási lelkipásztort (1994-ben díjazták), a marosvásárhelyi Kövesdi Kiss Ferencet (1996-ban kapott Földes Károly-díjat) vagy az egykori görgényszentimrei gondnokot, Szabó Jánost (2001-ben tüntették ki). A 45 kitüntetett között négy nő nevét és arcát láthattuk, köztük a legfiatalabb díjazottat, Bodolai Gyöngyi újságírót.
Ennek a díjnak az átvétele alkalmából gratulálunk neki, és Isten áldását kérjük szórványszolgálata folytatására!
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

2014. október 15.

Elismerés a szórványszolgálatért
A parajdi református templom volt a helyszíne az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány 2014-es díjkiosztó ünnepségének. Az október 11-i bensőséges istentiszteleten a Czelder Márton-díjat Zöld György nyugalmazott székelyvajai lelkipásztor, a Földes Károly-díjat Bálint Árpád magyargyerőmonostori nyugalmazott tanító, volt gyülekezeti és egyházmegyei gondnok vette át.
A szolgáló szeretetet nem pótolja semmi – hangzott el Zöld György lelkipásztor igehirdetésében, amely a János evangéliumából vett tanításra épült. A Székelyvajából nyugalomba vonult lelkész, aki pályája során hosszú éveket töltött a szórványban, s aggasztó adatokat említett az erdélyi református gyülekezetek apadásáról, prédikációjában azt hangsúlyozta, hogy ahol hit van, ott háttérbe szorulnak az önző érdekek, megtelik a szív, és megszületik a csoda. Isten félelme, szeretete, követése adott erőt "a törékeny emberi szóval igét hirdető" lelkésznek is az apadó kicsi gyülekezetek erősítésére, a szórványban vállalt feladat elvégzésére.
A vendéglátó Kántor Csaba parajdi lelkész-esperes, püspök-helyettes köszöntője után a díjazottakat Vetési László, az erdélyi szórványgondozás feladatát ellátó Diaszpóra Alapítvány elnöke mutatta be. Jenei Tamás, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke, a díj alapítója Ézsaiás prófétát és Bethlen Gábor fejedelmet idézve kiemelte, hogy akiben hit van, az kicsi helyen is nagy dolgokra képes, s elszánt építő munkával tündérkertet tud varázsolni a romokból.
A díjak ismertetése során elhangzott, hogy a szórványgondozásban példát mutató református lelkészek munkáját elismerő Czelder Márton-díj a 19. század közepén a Kárpátokon túli (moldvai és havasalföldi) szórványmissziót megszervező, Sárospatakon tanult lelkész tanárról, misszionáriusról kapta a nevét. A szórványmunkában részt vállaló gondnokok, világiak munkáját értékelő Földes Károly-díjat a két világháború között a mérhetetlen szegénységben is építeni tudó, Mezőújlakon szolgáló lelkész tanítóról nevezték el, aki a szórványlét jajszavát megfogalmazta.
A dolgok érdekes egybeesése, hogy a Földes Károly- díjjal és -díszoklevéllel jutalmazott Bálint Árpád nyugalmazott magyargyerőmonostori tanító, népoktató, a Kalotaszegi Református Egyházmegye volt tanácsosa, majd főgondnoka 88 éve Parajdon született. A kalotaszegi településen, ahol életre szóló otthonra lelt, a vendéglátó parajdi lelkész-esperes, Kántor Csaba tanítója volt, akinek az édesapja Magyargyerőmonostor lelkészeként szolgált. Bálint Árpád életútját, küzdelmes népnevelő, közösségépítő tevékenységét, egyház- és magyarságszeretetét Kiss Tibor, az Erdélyi Református Egyházkerület külügyi tanácsosa méltatta. "Példamutató, hogy a fogyatkozó lélekszámú kalotaszegi falvakban a legnehezebb időben is hű maradt egyházához, népéhez", s bölcsessége, humora lelkesítő erő ma is – áll a díszoklevél szövegében, amit Vetési László olvasott fel.
Zöld György "a Mezőség közepén, Mezőköbölkúton és szórványaiban kezdte lelkészi szolgálatát, Földes Károly életáldozatának nyomában". Szolgálata egész ideje alatt hűséges maradt Földes Károly szelleméhez, s a pusztulónak hirdetett Mezőséghez, sohasem feledte el azt a népet..., ahonnan indult – ismertette a díszoklevél szövegét Vetési László.
Személyes élményeit felelevenítve Zöld György lelkipásztor tevékenységét dr. Juhász Tamás, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott professzora méltatta. "...Akár Mezőköbölkúton, akár Rettegen, akár Székelyvajában szolgált, ...szeretete, másokat jóságra indító egyénisége az elhagyott mezőségi emberek számára pótolta azt, amit a nagypolitika elmulasztott" – hangzott el a laudációban, amely kiemelte azt a páratlan szeretetszolgálatot, amit lelkészként a köbölkútiakkal végzett. Juhász professzor méltatásához hadd tegyük hozzá, hogy lelkészértekezleti vezetőként sikerült felhívnia paptársainak figyelmét Mezőújlakra, Földes Károly egykori szolgálati helyére, ahol értekezletet szervezett, majd két alkalommal lelkészkollégáival együtt kalákát is. Ennek során felújították a gótikus ablakkeretekkel, reneszánsz ajtóval rendelkező templom födémszerkezetét, az idén szeptemberben pedig faboltozatot készítettek.
Bár szülőfaluja híveihez szeretett volna szólni, a gyülekezet hiányában a résztvevőkhöz intézte köszönő szavait Bálint Árpád, aki tanítódinasztia leszármazottjaként választotta a népnevelői hivatást. Amikor 1950-ben megérkezett Kalotaszegre, nagy meglepetéssel vette tudomásul, hogy Magyargyerőmonostort többségében románok lakják, ahol nyugdíjazásáig az osztatlan elemi osztályban tanított. Tevékenysége első napjaitól a "magyar identitásunk, anyanyelvünk, vallásunk, népszokásaink, gyönyörű kalotaszegi viseletünk" megőrzéséért való küzdelmet vállalta a Mócvidék közvetlen szomszédságában, s teszi ma is. Hogy jól végezte dolgát, az is bizonyítja, hogy 70 éves korában is visszahívták tanítani. A rendszerváltás után részt vett a kalotaszegi egyházmegye újraszervezésében, jövőké-pének kialakításában.
A mezőkövesdi származású Zöld György szerénységére jellemző, hogy magát utolsó helyre sorolva először Istennek, majd szüleinek mondott köszönetet, akiktől, a nehézségek ellenére, nem a gyűlöletet, hanem az elesettek iránti megértést tanulta, s ez a lelkület tette lehetővé, hogy szolgálni tudjon a szórványban. Majd társához szólt, aki zokszó nélkül követte a legmostohább körülmények közé is, ahol sem út, sem víz, sem gáz nem volt, de az esti ének-, imádság- és verstanítás az osztatlan iskolába járó gyermekeiknek soha nem maradt el. Köszönetet mondott köbölkúti híveinek, akik megmutatták számára a Mezőség szép arcát, amit nagyon kevesen látnak meg, s amit a szívében őriz ma is. Az említettek mellett a díj barátait is megilleti, akik traktoron utazva felkeresték, vállalták vele a közösséget, megkönnyítve a mezőségi szolgálat éveit.
A díjazottakat Dézsi Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka saját versével köszöntötte.
Bodolai Gyöngyi

2015. szeptember 20.

Református iskolák tanévnyitója
Idén Nagyvárad adott otthont a partiumi és erdélyi református tanintézmények közös évnyitó ünnepségének, amelyet tegnap tíz órától tartottak meg a várad-olaszi református templomban.
Az ünnepi esemény szervezője a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) támogatásával. Az országos református tanévnyitóra Partium és Erdély kilenc református tanintézményének képviselői, vezetői, tanárai és diákjai gyűltek össze, valamint több meghívott vendég. Az ünnepélyes alkalmon Csűry István, a KRE püspöke hirdette Isten igéjét a következő igerész alapján: „…Te vagy-é a Krisztus, az áldott Isten Fia? Jézus pedig mondá: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel” (Márk 14, 61–62). Csűry István kiemelte, az ige mindannyiunk számára azt üzeni, hogy Jézus Krisztus örök, az ő útját követve megszűnnek a belső viszályok a közösségekben, amelyeket külső támadások sem bomlasztanak. A református iskolák közösségének feladata is az, hogy csendben, de erős tettekkel, halkan, de minden mondatnak súlyt adva építse a keresztény kultúrát, a magyar nemzet kultúráját. Végezetül Csűry István kiemelte, hogy a felekezeti iskolák fontossága abban áll, hogy a diákok szívébe mélyen beíródik Isten tanítása, ami életük folyamán végig elkíséri őket.
Meghívottak
Az ünnepélyes tanévnyitón részt vett Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület kancellárja és tanügyi előadótanácsosa, Szűcs Éva a KRE tanügyi előadótanácsosa, Jenei Tamás, a Református Pedagógiai Intézet megbízott igazgatója, Mikló Ferenc, a Bihari Református Egyházmegye esperese, dr. Nagy Éva az Oktatási Minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárság kabinetigazgatója, Kéry Hajnal, a Bihar Megyei Tanfelügyelőség főtanfelügyelő-helyettese, Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, valamint a váradi, zilahi, szatmárnémeti, kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, székhelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, nagyenyedi és kolozsvári református iskolák képviselői.
Köszöntések
Elsőként a vendéglátó iskola nevében Zsiros Anikó igazgatónő osztotta meg ünnepi gondolatait, kiemelve, hogy szerencsére egyre több szülő hallja meg Jézus Krisztus szavait, vagyis azt, hogy „engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”, ezzel a diáklétszám növekedésre utalva. Szűcs Éva elmondta, hogy a közös tanévnyitó a hálaadás és az áldáskérés ünnepe, amelyen együtt és egymásért állnak ki mindazok, akiknek fontos a református oktatás ügye. Kiemelte, hogy Magyarország kormánya is ezekben az iskolákban látja a magyarság összetartását, hiszen a KRE megkeresésére, a Lorántffy gimnáziumnak 25 millió forintot biztosítottak a szakoktatáshoz szükséges új laborok kialakítására. Dr. Nagy Éva kifejtette, hogy megmaradni, csak úgy lehet, ha megőrizzük értékeinket, amelyek közül a legnagyobb kincs a magyar anyanyelv. Szabó Ödön felelevenítette annak fontosságát, hogy hosszas tárgyalássorozatot követően megállapodás jött létre a történelmi egyházak és a román állam között, Mikló Ferenc pedig azt részletezte beszédében, hogy miért is fontos a református felekezeti oktatás.
Műsorok
Az ünnepélyes tanévnyitón több műsorszámra is sor került. Elsőként a nagyváradi Csillagocska református zeneóvoda gyermekei és a Csillagocska zenekar lépett fel, majd a Lorántffy gimnázium diákjai adtak elő egy rövid, Bethlen Gábor és a Lorántffy Zsuzsanna korát idéző műsort. Kovács Yvett XII-es diák szavalattal készült, végezetül pedig a Lortántffy iskola kórusa szolgált.
Bethlen Gábor-díj
A közös református tanévnyitó alkalmával kiosztották a Bethlen Gábor-díjat is, amelyet évente adnak át a hazai református oktatás érdekében kifejtett eredményes és maradandó szellemi értékeket teremtő, nevelő munkálkodásának elismeréseként annak a pedagógusnak, aki a hazai református iskolaügy érdekében rendkívülit tett. Idén a díjat Schwarcz István nyugalmazott fizikatanár, a Lorántffy iskola volt tanárja vehette át.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

2016. május 10.

Sipos Pál-emléktáblát avattak
Manapság nem ritka az emléktábla-avatás – közéleti elöljáróink rutinosan tesznek már eleget az effajta felkéréseknek.
A középiskola küszöbén álló diákok azonban nem mindennap avatnak emléktáblát. Ráadásul egy eldugott, elnéptelenedő faluban, melyről türelmes munkával derítették ki: szebb időket is megélt már.
Az 1333-tól jegyzett Hunyad megyei Tordos községben ma kevesebb, mint ötszázan élnek. Hajdan virágzó református eklézsiaként tartották számon. A 19. század elejére ugyan meggyérült a gyülekezet, de még mindig vonzónak bizonyult a tudós sárospataki tanárnak, Sipos Pálnak, aki a csendes alkotói lehetőség reményében választotta a tordosi lelkészi állást. Ekkor már a Berlini Akadémia aranyérmét tudhatta magáénak, és matematikusi munkásságát további felfedezések, sikerek koronázták a tordosi parókia falai között. 1816-ban bekövetkezett halála után azonban Sipos Pál emléke méltatlanul háttérbe szorult. Munkásságának kutatását a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és ennek szászvárosi elnöke, Fülöp Júlia kezdte el, de a matematikus lelkész emlékezete többnyire tudományos berkekbe szorult. 2015-ben azonban a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum akkoriban hetedikes diákjai az Örökségőrzők mozgalom keretében a tordosi református templomot fogadták örökbe. Lelkes kutatásaik során, Orbán Juliánna osztályfőnök vezetésével fedezték fel az ide kötődő nagy neveket: a tordosi őstelepet feltáró Torma Zsófia régésznő munkásságát, illetve Sipos Pál lelkész–matematikus emlékét. A diákok nem riadtak vissza a levéltári kutatástól sem és interjút készítettek a tordosi beszolgáló lelkésszel, illetve immár nyugalmazott elődjével. A megszerzett információt pedig a modern technika számos eszközével igyekezetek népszerűsíteni, hogy ismertté tegyék a kicsiny tordosi templom történetét és az itt élt nagynevű tudósok munkásságát. Tevékenységüknek kiemelkedő momentuma volt a Sipos Pál Társaság megalapítása, melynek első célkitűzései között szerepelt egy emléktábla-állítás a tordosi templomban. Így kerülhetett sor a 7. Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával az ünnepélyes táblaavatásra, melyen a lelkes dévai diákok mellett meghívottként vettek részt a Diaszpóra Alapítvány vezetői, Vetési László és Jenei Tamás lelkipásztorok, Zsargó János Hunyad megyei esperes, a magyar közösség megyei elöljárói, illetve sokan azok közül, akik fontosnak tartják történelmi, kulturális örökségünk ápolását. A táblaavatást ünnepi istentisztelet előzte meg, melyen Jenei Tamás, Hunyad megyei kötődési lelkipásztor Isten felé irányította a fiatalok figyelmét, felszólítva őket, hogy mindent, amit tesznek, a végső cél tudatában tegyék. Sipos Pál emlékét, illetve a dévai diákok lelkes munkáját méltatta Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, majd Zsargó János Hunyad megyei esperes szólt az egybegyűltekhez, kiemelve a Sipos Pál életében harmonikusan összefonódó hitet és a tudomány iránti érdeklődést. Ezt az utat ajánlotta a fiatalok figyelmébe is. A tordosi templomot örökbefogadó diákok nevében elsőként Orbán Juliánna osztályfőnök köszöntötte az egybegyűlteket, majd maguk a diákok szólaltak fel, beszámolva tevékenységükről, és ismertetve Sipos Pál életútját. Sipos Szabolcs, beszolgáló tordosi lelkész az 1816-os egyházi anyakönyvet hozta el az ünnepi alkalomra, melyben feltehetően ott szerepel Sipos Pál tudós-lelkipásztor temetésének bejegyzése. Sírhelyét azonban egyelőre nem sikerült beazonosítani. Ez a feladat még a diákokra vár, akárcsak a tíz lélekre apadt tordosi gyülekezet rendszeres látogatása, a templomnak és környékének gondozása. Az eddigi munkájuk gyümölcseként elhelyezett márvány emléktáblát Zsargó János esperes és Anderlik Patrick, a Sipos Pál Társaság elnöke leplezte le.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

lapozás: 1-24